Johnny's Playground

Lars von Trier dán rendező nem titkoltan az egyik kedvenc európai filmkészítőm. Szeretem filmjeinek nyers nagyképűségét, korszakalkotó éleslátását és a már-már gyalázatosan emelkedett szintű színvonalát is, amely színvonaltól egy kicsit mindenki filozófusnak érezheti magát legalább arra az időre, amíg a film tart. Úgy vélem, hogy művei messze túlmutatnak a jelenen, valamint hiszem, sőt egyenesen vallom, hogy egyszer még Antonioniként vagy Felliniként fognak rá tekinteni az utókor kritikusai. (Bár, ezt Lars von Trier kikérné magának!) És azért nem lehet ez a kérdés releváns számomra, mert olyan rendkívüli filmet alkotott az idén ez a konok fickó, amely még talán a saját repertoárjából is kiemelkedőnek számít. Természetesen nem lehet egy lapon emlegetni a Melankóliát mondjuk a Dogville-lal vagy a Hullámtöréssel, ám nem is lenne igazságos ezeket a jól körülhatárolt történeteket egybe mosni és hasonlítgatni. A Melankólia egy csodás történet, egy könnyfakasztó ballada a világ utolsó néhány napjáról, órájáról, amit képmutató emberi tulajdonságokkal próbálnak feltölteni a szereplők, még annak ellenére is, hogy legbelül valahol tisztában vannak vele, hogy tulajdonképpen kár bármiféle erőfeszítést is tenni, hiszen a vég gyakorlatilag benne van a levegőben.

A történetet két részre lehet bontani, illetve ha jobban belegondolunk, akkor valójában háromra, ugyanis nem szabad megfeletkezni a film legelejéről, ahol is a rendező lelövi a néző előtt a film csattanóját egy rövid lassított szkripttel, mely szerint itt bizony nem lesz boldogság végül; a világ most tényleg elpusztul. Ezen jelenet nézése közben két film is eszembe jutott, amelyre véleményem szerint von Trier reflektálni próbált a snittjein keresztül, ezek közül az egyik az Alain Resnais-féle Tavaly Marienbadban című film volt, amely film az időiség és a cselekmény közötti szerepet vizsgálgatta kvázi kísérleti jelleggel, a másik pedig Kubrick 2001: Űrodüsszeiája, amelynek galaktikus vágóképei egyértelműen visszaköszönnek az első néhány lassított jelenetsor alatt. Ugyanebben a néhány percben von Trier aztán arcátlanul bevágja még Pieter Bruegel 'Vadászok a hóban' című festményét is, amelyre eddig tulajdonképpen még nem sikerült rájönnöm, hogy mégis mit jelenthet ott. Valószínűsíthető, hogy a rendező már úgy gondolja, hogy ő már van akkora név, hogy akár még gondolati zsákutcába is terelheti a nézőt, ha neki úgy szottyan kedve. De nem akarok ennyire rosszmájú lenni, szóval maradok inkább annál a verziónál, hogy nem tudom megmondani, hogy mit jelenthet ez a szimbólum. No, de menjünk tovább!

A film másik két része két nőről szól, pontosabban két testvérről, akik egész szép jellemfejlődésen mennek keresztül a film röpke két órájában. Az első óra Justineről az éppen megházasodni készülő fiatalabbik testvérről szól, amint éppen átéli az egyetemes közöny kialakulását a világmindenség iránya felé. Ennek a mély és depresszív apátiának a legfőbb oka abban rejlik, hogy a Föld felé közeledő bolygó valószínűleg néhány napon belül eléri planétánkat, amelynek tudomása miatt folyamatosan épül le a lány élethez való ragaszkodása. Ezzel szemben helyezkedik aztán el testvére, Claire, aki viszont egészen az utolsó pillanatig bízik tudós férje prekogníciójában, ami sokkal kedvesebb és megnyugtatóbb, mint Justine melankolikus víziója egy esetleges apokalipszisről. A film azért érdekes, mert bemutatja, hogy a zavarodott Justine az idő múlásával hogyan lesz egyre és egyre nyugodtabb, miközben a bizakodó és mindig pozitív nővére pedig egyre inkább veszíti el a mindenkori higgadságát és kemény zavarodottságba esik. Tulajdonképpen a film történése alatt helyet cserél két lélek, ami szerintem gyönyörű gondolatiságot tükröz, különösen annak felismerésében remek, hogy két zseniális színésznő játszotta el a szerepeket, méghozzá mesteri szinten.

A filmen egyébként rengeteget lehetne még elmélkedni, mert telis-tele van mindenféle utalásokkal és szimbólumokkal, amelyekről külön posztokat és beszélgetéseket lehetne lefolytatni, de ezt itt nem tudom megtenni. Pedig szívesen kitárgyalnám a férj alávaló viselkedését, aki miután megtudta számokból és mérésekből az igazságot, azonnal megölte magát. De roppantul érdekes lenne beszélgetni arról az idilli snittről is, amikor Justine lova mindig ugyanott állt meg, földbe gyökerezett lábbal a folyó mellett és nem volt hajlandó tovább haladni, ám említésre méltó még az a jelenet is, amikor Justine éjszakánként kijárt a folyópartra dacolva sorsával és meztelenül sütkérezik a feléje repülő bolygó lila fényében. Azok egyszerűen démoni képsorok voltak. Szóval, sok-sok órát lehetne elkölteni a filmről való beszélgetéssel, ugyanis van benne mit kitárgyalni.

Én a magam részéről tulajdonképpen azon is gondolkodtam már a filmmel kapcsolatban, hogy az egész történet nem volt más, mint az Antikrisztus folytatása. Úgy vélem, hogy ha az Antikrisztus volt von Trier depressziójának mélypontja (a fekete lyuka), akkor a Melankólia viszont egyértelműen betegségének negatív katarzisa lesz, ahonnan már csak felfelé vezeti őt az út. Én biztos vagyok benne, hogy a rendező következő filmje már valami bizakodó és építő jellegű történet lesz, ami emelkedő hangulatot fog eredményezni kitűnő életművében.

De még nem most!

Lars von Trier egyelőre meg csak annyit tett, mint Roland Emmerich, aki már többször is elpusztította a világot. Hosszú még az útja a megváltásáig.

"Ground -o- Meter"

IMDB: 7.6/10

J's P: *********10